Szorongás, háború, halál, Isten, pénz, az ifjúság elsiratása – a Pink Floyd nagyon eltalált valamit, mélyen beletrafált valamibe. A korszellembe nevezetesen.
Most ötven éve, 1973. március 1-jén jelent meg a The Dark Side Of The Moon, kritikusok és nagyon sokan mások szerint a progresszív rock mérföldköve, még tágabban a rocktörténet egyik alapműve.
és az már csak hab a tortán, hogy többé-kevésbé ők maguk is a saját próféciáik áldozataivá váltak. Még talán szegény Syd Barrett, a szintén méltán legendás alapító tag járt a legjobban, aki olyannyira túltolta a pszichedéliát a hatvanas években, hogy egyszerűen úgy maradt, és a hátralevő éveit a saját, külön bejáratú univerzumában lebegve töltötte.
Most tekintsünk el attól, hogy egy méltán legendás zenekar méltán legendás tagjai miféle verbális és egyéb ámokfutásokkal próbálják mostanában zárójelbe tenni mindazt, amit letettek az asztalra. Szerencséjük (és a mi szerencsénk is), hogy nem fog sikerülni nekik. Kimagasló életműveket a hülyeség és az acsarkodás sem tudja utólag meg nem történtté tenni, hála a jó Istennek. Ahogy az sem árthat a renoménak, ha egy elhíresült lemezborítójuk vált ki értelmezhetetlen reakciókat. Minden jel szerint meg kell szoknunk, hogy a totális őrület korába léptünk, s ez a totalitás tényleg szó szerint értendő, mindenki érintetté válik így vagy úgy.
A teljes lemez
A The Dark Side of the Moon a születésem előtt három évvel jelent meg, ami csak annyiban érdekes, hogy például az apám már bőven hallgathatta volna akkoriban, de nem hallgatta, mert a jazz érdekelte, semmi más. Közhely, hogy forradalmasította a rockzenét, de a közhelyek jobbára arról ösmerszenek meg, hogy van némi valóságalapjuk. Ha hinni lehet a statisztikáknak,
Még 2002-ben is négyszázezer példány kelt el belőle csak úgy, suttyomban, mindenféle hírverés nélkül. De ezek csak számok, amik mondanak ugyan valamit, de a lényegről nem sokat árulnak el. Forradalmasította a rockzenét, ez az egyik visszatérő toposz a lemezzel kapcsolatban, de ez a forradalmasítás mára jórészt elhalványult. Nem azért halványult el, mintha bármit is vesztett volna az értékéből, hanem mert azok a valóban újszerű megoldások, amik hallhatók a lemezen, mára a popzene integráns alkotóelemeivé váltak.
1973-ban sokan biztosan
hüledezve hallgathatták például a lemez On the Run című darabját a repülőtéri hangosbemondó szövegével és a bugyborékoló szintetizátorhangokkal.
Miközben azért hozzá kell tenni, hogy már évekkel korábban megjelentek olyan lemezek, amelyek előrébb jártak a Pink Floyd – amúgy lehengerlő – innovációinál. Elég, ha csak a Kraftwerk 1970-ben megjelent cím nélküli lemezét említem.
A lemez dalai élőben, a hetvenes évekből
A Pink Floyd forradalma nem elsősorban ebben rejlett, hanem inkább abban, ahogy az experimentális megoldásokat vegyítette a klasszikus rockzenei elemekkel. Nem „csak” kísérletező volt (mint a Kraftwerk például), hanem egy igazi rockzenekar is, nagyszerű dalokkal. (Mint ma a Radiohead, teszem hozzá halkan.) A Time című dal tökéletes példája ennek a kevercsnek. Meditatív hullámzással indul, aztán átvált egy tökéletes, középtempós rockslágerbe.
A The Dark Side of the Moon eredeti címe Eclipse: A Piece for Assorted Lunatics volt. Olyan zene tehát, amely válogatott holdkórosoknak szól. Talán tényleg túl hangzatos cím lett volna, szájbarágós, azzal együtt persze, hogy a Pink Floyd zenei és szövegvilágában jócskán van valami holdkórosság, a szó legjobb értelmében. Ennek a holdkórosságnak a zenei megfelelője a „pszichedelikus rock”, ami persze nem más, mint egy hülye megnevezés, amit kritikusok szoktak kitalálni.
A The Dark Side of the Moon nagyon eltalált valamit, mélyen beletrafált valamibe. A korszellembe nevezetesen.
ezek a központi témák, de mindez olyan zenei textúrákba csomagolva, amely elemeli az egészet a földtől, és Hold körüli pályára állítja.
Onnan, a magasból már valamennyivel elviselhetőbbnek tűnik az egész.
Mégis, ezt a világűrben lebegést is átjárja valamiféle szomorúság. A Pink Floyd ezzel a lemezzel lépett be a felnőttkorba, végleg maga mögött hagyva a hatvanas évek sokszor öncélú tripjeit.
Bevallom őszintén, nekem mindig is a Momentary Lapse of Reason volt a kedvenc Pink Floyd-lemezem (bár abban Roger Waters már nem vett részt), de a legtökéletesebb album vitán felül a The Dark Side of the Moon. Ahogy szól, arról önmagában ódákat zengenek évtizedek óta, a keverés mesterműve.
úgy, hogy közben megtartotta belőle mindazt, amit érdemes megtartani. S persze ne feledkezzünk el a túlzás nélkül költői erejű szövegekről sem, amelyek az angol költészet nagyjaiból táplálkoznak, és egy olyan világot vetítenek elénk, amelyben nem biztos, hogy szeretnénk élni.
De nem volt szerencsénk, mert már benne élünk. Ami 1973-ban még jobbára vízió volt, megérzés és látomás, az mára valósággá vált. A mesterművek előre látnak az időben, mi csak kullogunk utánuk, mint egy tönkrevert, szomorú sereg.
Waters, Gilmour, Mason és Wright négyesének utolsó fellépése, a 2005-ös Live8-en
Breathe, breathe in the air
Don't be afraid to care
Leave, but don't leave me
Look around, choose your own ground
Long you live and high you fly
Smiles you'll give and tears you'll cry
And all you touch and all you see
Is all your life will ever be
Run, rabbit, run
Dig that hole, forget the sun
When, at last, the work is done
Don't sit down, it's time to dig another one
Long you live and high you fly
But only if you ride the tide
Balanced on the biggest wave
You race towards an early grave
Nyitókép: a Dark Side Of The Moon borítója
A hamarosan a 74. születésnapját ünneplő, hétszeres Grammy-díjas, Oscar- és Golden Globe-díjas angol dobos, énekes, dalszerző, színész decemberben egy két órás videóban árulta el, mi nyomja a szívét.
A 20 éves ausztrál csapat a Thy Art Is Murder és az Amity Affliction társaságában érkezik meg jövő év végén az MVM Dome-ba, ahol remélhetőleg minden várakozásunkat felülmúlják.
„Sokat gondolkoztam azon, hogy mikor és hogyan kommunikáljam ezt felétek úgy, hogy ne vezessek félre senkit” – írta az előadó.
Gálaműsorral ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját a Romengo zenekar.
Az Open Doors listája alapján a legsúlyosabb keresztényüldözést idén is Észak-Koreában mutatták ki.
Az első adás vendége Petrás Mária népdalénekes, keramikusművész volt.
Az egyedüli sikert garantáló stratégia a három pólus együttes kezelése, amely Washington, Moszkva és Peking.
Villámlás, mennydörgés is előfordulhat, miközben több mint 10 Celsius-fokkal esik vissza a hőmérséklet.
